Milyen nőnek lenni a kompetitív játékok világában? Elmondja Lilian Chen.

A kívülálló személyek imádják sztereotipizálni a kompetitív játékok világát. De hogyan is néz ki ez igazából? Egy volt Super Smash Brothers Melee játékost kértünk meg, hogy mesélje el nekünk a saját történetét.

Kedves nem-játékosok, képzeljétek el életetek legnagyobb és legjobb zenei fesztiválját, amin valaha is részt vettetek. Most képzeljétek el, hogy ezen a fantasztikus fesztiválon ti vagytok az egyik szeretett zenészbanda. És a közönség? Olyan emberekkel van tele, akiket ismertek.

Elég gyakran ilyen érzése van a kompetitív játékoknak. Olyan világ ez, ahol a nerd alteregód kiteljesedhet. Valahogy így néz ki az egész:

Fotó: David Zhou

Tudom, hogy így van: az elmúlt tíz évben játszottam a Super Smash Brothers Melee játékkal – ebből három éven át játszottam versenyszerűen a különböző nemzeti bajnokságokon. A hozzá nem értőknek: a Smash egy, a Nintendo Gamecube konzolra készült játék, ahol a játékosok jól ismert karakterek avatarjait öltik fel – pl.: Mario, vagy Donkey Kong – és ütik egymást mindaddig, amíg csak az egyikőjük marad talpon. A hardcore játékosok párban, vagy egy-egy ellen küzdenek meg egymással.

A Smash közösség egy elég elszánt bagázs. Mivel ez egy régebbi játék, semmi sem található meg benne az újkeletű online játékokból. Oldszkúl módon, személyesen kell versenyezni. A játékhoz szükséges egy óriási kijelzős CRT televízió, amilyet már senki sem látott évtizedek óta, szóval ha egy bajnokságon akarsz részt venni, akkor az egyik helyről a másikra kell vonszolnod azt az óriási tévét. A játékosok kézipoggyászként cipelik őket a repülőjáratokon.

Továbbá elég változatos a bagázs is. Tavaly az Apexen, egy minden évben megrendezésre kerülő Smash bajnokságon, 1500 résztvevő 16 különböző országból érkezett New Jerseybe csak azért, hogy játszhasson. Ez a változatosság tette lehetővé számomra, hogy olyan emberekkel is kapcsolatba kerüljek és barátságot kössek, akikkel máshogy sosem tudtam volna találkozni.

Az én karrierem a családom kínai éttermében, a Peking Houseban, kezdődött, Willimantic, Connecticutban, ahol a kisöcsém és én számtalan órát töltöttünk el hasonló játékokkal. (Ez a poszter továbbá mutatja a grafikusi képességeim korai jeleit. Fontos kiemelni a szivárvány színeket.) Tizenhat évesen játszottam az első helyi versenyen, ahol tizenharmadik lettem a harmincháromból. Mire tizenhét lettem, eleget gyakoroltam, hogy az egész országban fel-alá utazzak – csak hogy a videojátékkal játszhassak.

Nagyjából ekkor hoztam létre a Milktea alteregómat. Abban az időben Lilian eléggé félénk volt. Nehezen találta a helyét az iskolában. Sokszor kötözködtek vele, amiért ázsiai volt, azért, ahogy öltözködött – azért, mert különbözött tőlük. Liliant a buszon hazafelé kínai prostinak hívták és viccként hívták el randizni. Ugyanakkor Milktea része volt egy közösségnek – egy olyan fiús társaságnak, ahol teljesen elfogadták. Örömmel váltam Milkteavé és hagytam magam mögött Liliant. Mintha csak a mennyországban lettem volna.

Kivéve: mi is hiányzik ebből a képből? Amikor a nemi arányok megdőlnek és egy helyi eseményen harminc srácra jut egy lány – ahogy ez gyakran megesik a Smash közösségben – akkor a társaság dinamikája egy kicsit… megborul. Egy lány sokkal több figyelmet kaphat, mint amit normál esetben járna. Akkoriban nem értettem teljesen a rám irányuló figyelmet – de azt tudtam, hogy ez sokkal jobb volt, mint, amivel az iskolában kellett megbirkóznom.

Az online kommentek néha eléggé kínosak voltak (“milktea iszonyúan dögös!! ^^), néha pedig inkább viccesek (Milktea-chan, nagyon vonzó vagy… ha rangsorolnom kellene a szépségedet, akkor tízből nyolcat kapnál… csak azért, mert már hosszú ideje nyomulok egy másik csajra”). Ugyanakkor néha semmi vicces nem volt bennük:

@milktea Valószínűleg mert sosem voltál ismert semmiről, azon kívül, hogy a kockák fantáziájának tárgya voltál.
Szopj le egy f*szt egy nyomorult Smasher álmában. (:

Bizonyára csodálkoztok, hogy miért is fogadtam el mindezt. Őszintén szólva azt hittem, hogy ez a normális. Rosszabb volt, hogy a gondolkodásomban ugyanúgy kezdtem megítélni a nőket, mint ahogy ezek a fiúk tették. “Miért hord szoknyát ez a csaj egy versenyen?” “Miért kell ennyire lányosnak lennie?” “Miért kuncog ennyit?” “Ew, biztos, hogy igazi játékos?”

Szóval magamban tartottam mindent. És idővel éreztem Milktea hangja kezdett hasonlítani Lilianéra. A külsőm nem volt többé mennyország és ahogy a neheztelésem nőtt, úgy kerültem egyre távolabb a Smash közösségtől.

Gyorsan végigpörgetve a következő pár évet: Fősuli után megkaptam az első állásomat és egy olyan irodában kezdtem el dolgozni, ahol a szexista viselkedés nem számított normálisnak. Még mindig csendes és visszahúzódó voltam. Már csak a nyilvánosság előtti beszéd, vagy blogposztok írásának a gondolatától is émelyegtem (még mindig) és ezeket minden áron elkerültem.

Aztán egyszercsak a következő hozzászólás jelent meg a Facebook falamon:

 Lil, nem tudom teljes egészében, hogy mi történt veled, de úgy vélem itt az ideje abbahagyni, hogy az Internet minden negatív dolgát a Smash közösségen verjük le. Általánosságban véve nagyon is elfogadóak vagyunk a nők iránt és te magad is egy tisztelt tagja vagy a közösségnek. Rendkívül bosszant, amikor emberek egész közösségeket rágalmaznak csak azért, mert néhány tag negatív színben tüntet fel bennünket.

Abban a pillanatban a belső introvertált énem felrobbant. A barátaim támogatásával elkezdtem blogolni a közösségben tapasztaltakról, így néhány, a nemeket érintő probléma is előkerült. És tippeljetek mi történt? Iszonyúan népszerűek lettek. Az emberek törődtek. Az egyik bejegyzést felkapta a verekedős játékok közössége, ami aztán egy panelbeszélgetéshez vezetett, amiről a Polygon oldalán is beszámoltak.

Ezen pozitív visszajelzéseknek köszönhetően együttműködtem Az új meta [The New Meta] létrehozásában. Ez egy 2014 májusában megrendezett vitabeszélgetés volt, amit a NYU Game Center is támogatott.

Fotó: Robert Paul

Jól ismert női gémereket hoztunk össze különböző játékos közösségekből, hogy a játékokat körülölelő szexizmusról beszéljenek. Mindenki számára nyilvánvalóvá tettem, hogy a beszélgetésnek nem célja a férfi játékosok megalázása. Arra is rájöttem, hogy az is egy lehetőség, hogy ezek a férfiak nem is vannak vele tisztában, hogy szexista viselkedést mutatnak. A megértésük produktívabb dolognak tűnt annál, hogy csak szimplán szexista idiótáknak hívjam őket.

A beszélgetés néhány nagyszerű visszajelzést is kapott:

Srácként mit tudnék tenni, hogy elősegítsem a nőket az esportsban, illetve azt, hogy egyenlő félként tekintsenek rájuk? Minden tőlem telhetőt megteszek, de jól jönne néhány tanács.

 Nekem is van néhány Smasher ismerősöm, beleértve a barátnőmet is, akik miattad kerültek bele ebbe az egészbe. Légy büszke arra, amit elértél!

Én mit tanultam ebből? Lehet, hogy Milktea legalább annyira félénk, mint Lil, de ezzel nincs semmi gond. Ha lehetőséget adnak számodra a véleménynyilvánításra, azzal élni kell, de csak is felelősségtudatosan.

A nagyvilág többi női játékosának: a ti történetetek csakis a sajátotok. Senki sem mondhatja meg nektek, hogy a személyes tapasztalataitok ‘rosszak’ és senki sem vonhatja kétségbe az érzelmeiteket. Ez a felismerés tette lehetővé, hogy elkezdjek felszólalni ez ügyben. Egy dolog van, amit még tudnotok kell: ha megtaláltátok a megfelelő erőt, hogy megszólaljatok, az nem csak önmagatokat, hanem másokat is erőssé fog tenni.

Az eredeti cikk a TED oldalán jelent meg.