Hogyan ne viselkedj profiként

(A cikkben megfogalmazottak kizárólag a szerző személyes véleményét tükrözik és semmilyen formában sem tekinthetők az Esportmilla közösen elfogadott álláspontjának.)

Ahogy minden más sport, úgy az esport is megszüli a maga legjobbjait, akiket aztán teljesítményük, vagy self-marketingjük alapján megismer, jobb esetben elismer a világ. A feltörekedni vágyó játékos palánta megszerzi a szükséges felszerelést (jelen esetben perifériát), órákat tölt naponta gyakorlással a számítógép előtt, hogy kitanulja a játék csínját-bínját, s ha csapatjátékra vetemedik, akkor maga mellé gyűjt még néhány delikvenst, hogy egységet alkotva, győzelemre vigyék. Az egyéni játékosnak nincs szerencséje, nem kenheti rá csapattársaira, ha sikertelenségbe torkollik pályafutása.

Vegyünk alapul egy játékost, aki bizonyos eredményeket már elért a játékban, tudása elvitathatatlan, s már egy jó ideje a csúcson van. Amikor realizálja elsőségét, a játékos agyában bizonyos szövődmények alakulhatnak ki. Öntudata miatt olyan tévhitbe kerül, melynek meggyőződése, hogy mindent saját magának köszönhet, mindent egyedül ért el. Nem hibáztathatjuk érte, hiszen ez egy kötelezően megjelenő pszichológiai jelenség. Az ember a sikerélményeit kisajátítja, eredményeit kizárólag saját érdemeinek tulajdonítja, és ellenkező esetben külső forrást jelöl meg a kudarcélménynek. Ebben viszont nagy felelőssége van a médiának, mely lépten-nyomon asszisztál a megalománia kialakulásához. Olykor másról sem beszélnek a megafonok, mint hogy milyen kiválóságokkal vagyunk megáldva, ám arról már egy szó sem esik, hogy a határainkat átlépve, milyen sivár középszerűség vár minket, legalábbis ami a játékoskeretet illeti.

Ha a kezdeti sikert átmeneti bizonytalanság váltja fel, akkor a törtető játékos előszeretettel váltja le maga körül csapattársait. (Ha egyéniben űződ, akkor jóval nehezebb, magadat csak nem rúghatod ki, hiszen Te vagy a legjobb! ) Természetesen a fluktuáció jelensége megfigyelhető minden csapatnál (de kis hazánkban főképp), csak az a nem mindegy, hogy miként közöljük csapattársunkkal, barátunkkal, élettársunkkal (most fokoztam), hogy nem tudunk nélküle élni, de azért megpróbáljuk. Léteznek a csapattársak megalázásának más módjai is, ami általában sokkal intimebb, a csapat saját környezetében történik. Ilyen a folyamatos szidalmazás, bántás és annak az éreztetése, hogy “nem vagy a csapatba való, de örülj, hogy megszánunk”.

A kötelezően kialakult hierarchia erősíti a tagok közti különbséget, ami persze olykor kiegyensúlyozódhat, ezzel még 2 héttel meghosszabbítva a csapat élettartamát. Egy közös nevező mindenképpen van a legnagyobb csapatok között (függetlenül a játéktól), mégpedig az együtt töltött idő hossza. Tényként kell kezelnünk, hogy a legkevesebb cserét végrehajtott és a leghosszabb életű együttesek válnak végül a legsikeresebbekké.

Az általunk példaként vizionált profi játékos viselkedése nemcsak a csapattársaival, de “rajongóival”, “követőivel” sem üti meg az emberi mércét. Kommunikációjának iránya vertikális, tehát felülről-lefelé hat. Szava megmásíthatatlan, hiszen tudása fellebbezhetetlen. Az iránta érzett pozitív véleményeket kiemeli, dicsérettel kíséri, míg a kritikát, esetleg negatív véleményt jó esetben a szőnyeg alá, rosszabb esetben a véleménykifejtő arcába söpri. Legrosszabb esetben az ellene felszólalókat ellehetetleníti. (Kicsit a sztálini kultuszhoz hasonlít, vagy azért ne túlozzunk?) Mindent megenged magának, azon kívül, hogy az egyenrangú társadalmi szinten lévőket konkrét (fű alatt, a háta mögött szabad) szidalmazásban nem részesítheti (hiszen ki tudja, mikor lesz rájuk szüksége).

A játékosokat minden oldalról érik behatások, hiszen alapvetően köréjük szerveződnek a médiumok, és a közösség is. Ha valamit nem kezelnek a helyén, kirohanásaikat nem fékezik, nyelvüket nem köszörülik, akkor egy profi szervezetet sem képviselhetnek. A cégek számára fontos marketing érték nem csak a játéktudáson, és elért eredményeken alapszik sőt, főleg nem azon. A profi játékos/csapat arculata és követőbázisa a legfontosabb.

Magyarország legjobbjai  között számos példát találunk, kiknek nincs kialakult képe a profi játékos viselkedésről. Sokan azt hihetik, hogy a profi egy olyan titulus, mely pár értéktelen mérkőzés győzelme után automatikus előjog, pedig nem. Méltósággal nemcsak győzni, hanem veszíteni is tudni kell. Meg kell tanulni kezet fogni a legyőzöttel, gratulálni a legyőződnek. Tiszteletet adni az ellenfelednek nem azt jelenti, hogy az arcába hazudva, mosolyogva gratulálsz, hanem hogy úgy mérkőzöl meg vele, majd úgy győződ le, ahogy az a teljes tudásodat tükrözi.

Alapvetően minden nevelés kérdése, pont ezért szomorú, hiszen bőven akad pozitív példa, amiből lehetne meríteni, ám nagy valószínűséggel nem a szüleid voltak azok a gamerek, akik előtted tevékenykedtek, s így a szomszédba menni tanácsért már nehéz feladatnak tűnik.

(Az írásmód a direkt közlés példája, mely nem próbál konklúzióra jutni, vagy feloldani a kialakult negatív érzéseket és szorongást a probléma felvetése kapcsán, így erősítve az autonóm gondolkodását az olvasónak.)